A „fekete zene”, avagy a jazz kialakulása
A XIX. És XX. Század fordulóján Amerikában létrejött egy új zenei irányzat. Egy olyan előadásmód, mely a néger rabszolgák hagyományait elegyíti az európai szórakoztató-, induló-, és népzenével. Ez az a stílus, melyet ma jazznek nevezünk. Elképzelhető, hogy a francia jaser szóból származik, amelynek csevegés, pletyka a jelentése és ez nagyon is illik a korai jazz rögtönzött, kötetlen-közvetlen jellegéhez. Ha az elnevezés eredetét nem is, a dzsessz gyökereit hiteles fordításokból ismerjük.
Véleményem szerint ez az a zenei vonal, melynek kialakulásában a történelem a legmarkánsabb szerepet játszotta, ezért választottam előadásom témájául.
"... elbájolt ennek a zenének a közérthetősége és friss, eddig ismeretlen ritmus világa;
(Stravinsky) mindkettő világosan utal eredetére, a néger zenért."( Stravinsky)
A jazz kialakulásának kezdetei a rabszolgatartás kezdeteihez nyúlnak vissza. Az amerikai kontinens felfedezése után meginduló európai benyomulás hatására tulajdonképpen az összes ősi indián kultúra elpusztul. A hódítók kirabolták az őslakosokat, majd jelentős részüket lemészárolták. A konkvisztádorokat követő telepesek a későbbiekben megpróbálták megteremteni saját agrárkultúrájukat, ehhez viszont jelentős munkaerőre volt szükségük. Mivel az indiánok már kevesen voltak és heves ellenállást tanúsítottak, megindult az afrikai négerek deportálása a kontinens ültetvényeire és bányáiba.
A rabszolga-kereskedelem jó üzletnek bizonyult, a feketék szervezete jóval erősebb volt az indiánokénál, alkalmasak voltak a nehéz munkákra, asszimilációs képességük pedig bámulatos volt. A rabszolgák szállítása és a rabszolgamunka igen kegyetlen volt. A feketék összefogdosása kíméletlen rabszolgaháborúkkal és embervadászatokkal járt együtt. Sokan a szállítóhajókon lelték halálukat a kegyetlen körülmények következtében. A rabszolgák többsége Szenegálból, Kongóból és a Guineai-öböl partvidékéről került Amerikába. A rabszolga-kereskedelem a vásárlók igényeihez igazodott. Az adott állam ültetvényesei többnyire egy törzsből való rabszolgákat vásároltak, a spanyolok joruba-, az angolok ashanti-, a franciák pedig dahomeyi-négereket vettek. A jazz kialakulásában ez utóbbiaknak van nagy szerepük, hiszen a stílus szülőhazájának tekintett New Orleans hajdan francia gyarmat volt, így megőrződtek a dahomeyi hagyományok, mint pl. a Haitire is jellemző Vodun (Voodoo) kultusz elemei.
A feketék elhurcolását a törzsi viszályok is megkönnyítették, gyakran maguk rabolták el és bocsátották áruba az ellenséges törzsbe tartozó fajtársaikat. Ennek következtében nem csak egyszerű törzstagok, hanem főnökök és varázslók is fogságba kerültek, ezzel a kultusz és a zenei hagyományok legjobb ismerői is átkerültek Amerikába.
Hozzávetőleg 16 millió fekete került ily’ módon a kontinensre. Számuk idővel megsokszorozódott, sok helyütt ma már minden ötödik személy színes bőrű, néger, vagy mesztic.
Lassanként kiderült, hogy a társadalmilag önállósuló és elkülönített fekete lakosság zárt világot alkot, nem pusztán fajilag, hanem sok más tekintetben is. Az áttelepítések gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt megváltoztatták Amerika arculatát. A feketék annak ellenére, hogy idegen kultúrát kényszerítettek rájuk, új vallást ismertettek meg velük és kegyetlenül bánásmódban részesültek, megőrizték ősi hagyományaikat, melyek az új kultúrkörrel való szintézis során egy addig egyedülálló folklórt eredményezett.
Az együttélés következményeképpen a fehérek sehol sem tudták kivonni magukat a barbárnak ható, de rendkívül szuggesztív néger zene hatásai alól. Ugyanezen okok miatt a feketék is megismerkedtek a nyugati zene bizonyos elemeivel, átvették az Európából származó népzenék egyszerűbb vallásos és világi formáit. Így alakult ki a teljesen önálló afro-amerikai népzene, és ennek kétfajta – egy gyökerekből táplálkozó, mégis mindinkább elkülönülő – típusa: a dél-amerikai és az észak-amerikai folklór. Az északi folklór legjelentősebb formái a munkadal, a ballada, a spirituálé, a blues és a jazz. Ezek közül a jazz hangszeres, a többi eredendően énekes forma. Számos oka van annak, hogy a déli földrészen más irányba haladt a kultúra fejlődése. Dél-Amerikában máig a latin kultúra és a római katolikus vallás az uralkodó. A latin-amerikai államokban a rabszolgák sok katolikus szertartáson vettek részt. A katolikus szenteket nemegyszer saját szentjeikkel azonosították, így lett Brazíliában és Trinidadban Keresztelő Szt. Jánosból Shango, a jorubák viharistene, s így alakult ki egy új kultusz. Haitin Szt. Antalt a dahomeyiek eső-istenével, Legbával azonosították. Miután ilyenformán átalakították maguk számára a vallást, a rabszolgák alkalmat kerestek arra is, hogy megszólaltassák a „Damballa” számára fenntartott dobokat és felelevenítsék az ősi istenekt szimbolizáló ritmusképleteket és dob-improvizációkat. A déli államok rabszolgatartói nagyobb türelmet tanúsítottak a kultikus hagyományok iránt. Itt nem számított, hogy a négerek a munka után mivel töltik az idejüket. Északon viszont, a szigorú protestáns szabályok tiltották az ősi szokásokat, a dobolást és a körtáncot.
Az ősi ritmusok tehát főleg délen kezdtek el terjedni. Fennmaradásukat az is segítette, hogy a javarészt spanyol és portugál származású fehérek is őrizték zenei hagyományaikat. Ezek a zenék pedig általánosságban differenciáltabb ritmusúak az északiaknál. Ezek a zenei elemek pedig közel álltak a négerekhez, mint az északon gyakorolható himnuszok, korálok és más egyházi énekek. Így kétfajta afro-amerikai zene képe alakult ki. Az egyik az északi, „civilizáltabb”, vallásos énekformákon alapul (spirituálé, gospel), a másik a déli, mely ősi hagyományokra épül, az újfajta kultuszokat kísérő ceremóniákat egészíti ki..
M.J. Butcher az Egyesült Államokban hat, a zenei fejlődést tekintve fontos centrumot sorol fel. Ezek a következők:
- 1. Virginia és környéke. A spirituálé és a néger minstrel születési helye. Erős az ír és angol népballadák és táncok hatása.
- 2. Déli területek. Eredetileg spanyol és francia területek, mélyen élő afrikai hagyományokkal. Kreol zene és latin-amerikai jellegű néger folklór.
- 3. Közép-dél (Georgia, Carolina). A blues szülőhazája.
- 4. Mississippi-menti területek. A különböző kulturális és zenei irányzatok legfőbb érintkezési pontjai. Tulajdonképpen ez a terület a jazz kiindulópontja.
- 5. Délnyugat (Kansas, Oklahoma). Erős európai hatások. A ragtime szülőföldje.
- 6. Délkeleti hegyvidék (Kentucky). Jig-zene, fekete balladák.
Az ősszes zenei centrum délkeletre korlátozódik. Itt indult fejlődésnek az északi afro-amerikai zene, itt keletkeztek legjelentősebb formái is, a munkadal, a ballada, a spirituálé, a blues és a jazz. Ezek közül az utolsó a legnagyobb jelentőségű, mely magába szívta a többi vokális forma elemeit is.
Most, hogy áttekintettem a stílus kialakulásának főbb állomásait, úgy érzem, meg kell indokoljam, miért választottam ezt a korántsem szokványos témát. Amint láthattuk, a jazznek alapeleme az improvizáció, mely az ember legősibb önkifejezési formáihoz tartozik. Az ősember első zenei próbálkozásai valahol mind rögtönzésnek tekinthetőek. Azt próbálta a kezdetleges eszközeivel zenévé formálni, amit a legerősebben érzett. Ezek az ősi érzelmek kerültek újra a „civilizált” zenébe, mikor a feketék énekelni kezdtek, vagy hangszerekhez nyúltak. Az ő zenéjükben az adott pillanatban elhangzó dallam, vagy ritmus akkor és ott él, egyszeri és megismételhetetlen. Ez az a szuggesztió, mely a jazz varázsát adja. Hozzá kell tegyem, hogy a rögtönzés az európai zenétől sem idegen, sok orgonaműben vannak például kifejezetten rögtönzést igénylő részek, de hatással volt a jazz olyan zeneszerzők művészetére is, mint Dvorák, vagy Debussy.
Természetesen a rabszolgák hamarosan felszabadultak, az iparosodás nem tűrte a rabszolgaságot. A szabaddá vált négerek életszínvonala a legritkább esetben emelkedett a létminimum fölé, így sokan a zenét látták a felemelkedés egyetlen útjának. A sors különös fintora, hogy a nyomorból születnek a legnagyobb tehetségek. Példának itt van a másik oldalról Muszorgszkij, vagy a jazz világából Louis Armstrong, vagy Arturo Sandoval.
Most pedig vegyük sorra az előbb említett „fekete zenei” irányzatokat!
Munkadal:
A munkadal mindenütt felcsendült, ahol a négerek dolgoztak. Elmaradhatatlan a ritmikus, ütemes munkák végzése közben. A négereknél a zene mindig mozgásformát jelent, kiváltó oka sokféle lehet, de a fizikai mozgásformáktól soha nem zárható el. A feketék képtelenek nyugton maradni, ha zenét hallanak, de ugyanakkor energiatöbblethez is jutnak, a nehéz munka könnyebbé válik a munkadal hatására. Ezek a dolgok persze nem csak a munkadalra, hanem a jazzre is vonatkoznak. Ez is mozgásforma, melyet a jazzben használatos kifejezések is illusztrálnak: swing, stomp, break, boogie-woogie.
Ballada
Az európai népköltészet formáira emlékeztet, népies hangvételű, számos versszakból álló költemény. Témája lehet egyszerű, hétköznapi történet, vagy szájhagyományútján terjedő legenda. Kedveltek a régi, afrikai múlthoz kapcsolódó állattörténetek is. A feketék kedvelik a balladát, sokan a szövegrögtönzéshez is kitűnően értenek. Az elbeszélés módja tömör, szaggatott, komor hangulatú. Dallamvezetésére a strofikus variáció jellemző. Zártabb, egységesebb, mint a munkadal, de ritkán éri el a blues művészi színvonalát.
A spirituálé
Az észak-amerikai négerek vallásos zenéje. A népies spirituálét sok szál köti a blueshoz és a jazzhez. A dalokat többnyire vándor evangéliumhirdetők, más munkából kiöregedett, lerongyolódott, sokszor világtalan emberek adták elő, akik egy szál gitárral, vagy szájharmonikával járták az államokat. Az előadásmódra jellemző a felhívás-válasz forma. Az előénekes a himnuszkönyv egy sorát intonálja, melyre a gyülekezet válaszol. A spirituálé fejlődésére nagy hatást gyakorolt a protestáns korál is.
A blues
A blues az északi néger zene kikristályosodott, művészi vokális formája, mely e népzene összes jellemző vonását sűríti. Irodalmi tekintetben a legértékesebb, az ún. archaikus bluesok szövegeiben megnyilvánuló népköltészet segítségével betekintést nyerhetünk a négerek életébe, társadalmi helyzetébe. Egyformán fontos az afro-amerikai népzenében és a jazzben. A jazz népi eredetének legfőbb bizonyítéka.
Most, hogy megismertük a főbb alkotóelemeket, néhány szót szólnék arról a városról, ahol mindez eggyé olvadt, s megszületett belőle a jazz.
A XVI. Század elején fedezték fel a spanyolok azt a területet, ahol ma New Orleans fekszik. 1680-körül ennek ellenére a franciák kezdik gyarmatosítani a Mississippi déli vidékét. 1718-ban alapítják meg a kereskedelmi szempontból igen fonzos „Nouvelle Orléans”-t, mely a mai ősi városmagnak, a „French Quarter”-nek felel meg. 1763-ban a gyarnati háború végén, kénytelenek átengedni a gyarmatot a spanyoloknak. A városban mindkét hatalom alatt a latin és a katolikus szellemű kultúra az uralkodó. 1800-ban Napóleon visszaköveteli a várost a spanyoloktól, Az elkövetkező három évben New Orleansban senki sem tudja pontosan, hogy kié is a város. Végül 1803-ban a császár eladja a várost az amerikaiaknak, mely így az eddigiekkel teljesen ellentétes, brit-protestáns hatások alá került. Ebben az évben a városnak 10000 lakosa van, ennek a fele európai származású, a másik fele pedig afrikai. Az amerikai csatlakozás után a város látványosan fejlődni kezdett, rövid idő alatt megduplázódott a lakossága és a folyami hajózás kiindulópontja lett. A régi francia hagyományok sajátos módon keveredtek az északi, protestáns kultúrával. New Orleansaz Újvilág Párizsává válik. Rengeteg emberfajta él itt együtt, négerek, kreolok, amerikaiak, írek, skótok, franciák és spanyolok. A francia spanyol-keverék kreolok a város előkelő rétegéhez számították magukat, de a jogegyenlőség kihirdetését követő faji diszkrimináció során visszaszorították őket az elnyomott négerek szintjére. A többi helyhez képest liberálisabb szellem következtében a négerek sokat megőriztek kultúrájukból. Gyakran összegyűltek a Congo Square-en, ahol dobzenére táncoltak és énekeltek. Ezekben az előadásokban megmutatkoztak az afrikai Voodoo-kultusz bizonyos elemei. Ehhez a XIX. Század első felében egy újabb, leginkább az európai misztériumjátékokhoz hasonló előadásforma is társult. Ebben nagy szerepet kaptak a calinda és a bamboula nevű dobkíséretes táncok is, ezekhez járult a szokásoknak megfelelő dobogás, taps és a váltakozó karének. A nagy nyilvánosság előtt lezajló congo téri események fokozatosan idegenforgalmi látványossággá váltak.
A néger folklór és a jazz útjai akkor váltak el, mikor kialakult New Orleans híres szórakozónegyede, a Storyville. Itt a szórakoztatóipar igényei nyomán a kezdeti fúvószenekarokból kialakultak a klasszikus jazzre jellemző együttesek és útjárai indult a XX. századi jazz fejlődése.
Innentől a jazz története szabályos siker sztori. A neves előadók hamarosan az egész világon népszerűvé tették az „amerikai” stílust, az pedig még tovább fejlődött, új irányvonalakkal gazdagodott. A fejlődés tulajdonképpen ma sem állt meg. Sajnos manapság a jazz erősen a rétegzenék kategóriájába tartozik, nem mindenki talál benne értékeket. Véleményem szerint nagyon is valós művészi és erkölcs értékek vannak a jazzben. Egy olyan ősi, elementáris, de mégis építő erőt képvisel, mely nagyban meghatározta egy század és sok nép kultúráját. Pontosan lényegéből adódik az, hogy mindig fenn fog maradni, hiszen a jazz ott él mindannyiunkban.
Rag és Stomp
Professzionális mércével mérve ez a zene kissé nyersnek, faragatlannak bizonyulhat. Sokan, akik ezt a zenét játszották még a nevüket sem tudták leírni, hát még kottát olvasni. Hangszereket akkor és úgy szereztek, ahogy tudtak és autodidakta módon tanultak zenélni. Vidám, hetyke számokat alkottak, amelyeket rag-nek vagy stomp-nak neveztek szinkópás ritmusukra utalva. Ez az alapritmustól való hangsúlyeltolódás a dzsesszes hangzás egyik fontos formai jegye. Ilyen muzsika szólt a szabadtéri evangélikus összejöveteleken, temetkezési szertartásokon, folyami hajók fedélzetén, lebujokban és bordélyházakban. A zenészeknek egyre ment.
Az első, igazán tehetséges dzsesszmuzsikusok a századfordulón tűntek fel. Többek között Scott Joplin (1868-1917), akinek Maple Leaf Rag című szerzeménye ma már klasszikusnak számít. Joplin meglehetősen finom szinkópált dallamaival fél szemmel azért még a finom, művelt társaság felé is kacsingatott. Egyéni stílusú ragtime muzsikáját hamarosan forróbb vérű zenészek utasították a sajátjuk mögé. Közéjük tartozott például Edward ’Kid’ Ory a harsonás, Joe ’King’ Oliver Creole Jazz Band nevű együttesével, a zongorista Ferdinand Jelly Roll Morton (aki később számos történelmi jelentőségű felvételt készített Red Hot Peppers nevű együttesével), Freddie Keppard a kürtös és a zseniális fiatal trombitás, Louis Armstrong. Az I. világháború befejezésének idejére életvidám, a zsigereikbe ivódott zenéjük már határozottan elkülönül minden más zenei irányzattól. Rag és Stomp szerzeményeik – King Porter Stomp, Kansas City Stomp, Ory’s Creole Trombone, Muskrat Ramble, Twelfth Street Rag – a korai dzsessz ragyogó, extravertált képviselői. De ennek az újfajta zenének volt egy másik, sokkal mélyebb érzelmeket kifejező arca is, amelynek sokkal fontosabb szerep jutott a dzsessz további fejlődési folyamatában. Ez a blues.
A dzsessz térnyerése
Kezdetben a fehér amerikaiak egy jó része nem kedvelte. Az országban még mindig létezett faji megkülönböztetés: a fekete lakosság többsége városi gettókban élt. Kevés kivétellel, valamennyien másodrendű állampolgárok voltak. Az általános megítélés szerint a dzsessz durva, civilizálatlan és erkölcstelen zene volt, amelyet igyekeztek kiirtani a tiszteletreméltó társadalmi körök életéből. De túl erős volt a vonzereje. Az I. világháború utáni divatos táncokat, Amerikában és Európában egyaránt a dzsessz ihlette. A dzsessz további fejlődése szempontjából a legnagyobb jelentősége annak volt, amikor fehérbőrű muzsikusok is beálltak a dzsesszzenészek sorába, s úgy az 1920-as évektől kezdve némi változást hoztak e zene karakterében. Leon Bix Biederbecke trombitán játszott, és tökéletes frazírozásával, az összhangzatok alapos ismeretével és mesteri alkalmazásával megszelídítette ezt a zenét. Biederbecke többek között Paul Whiteman együttesében játszott. Whiteman hegedűsökkel is bővítette a zenekarát, részletesen kidolgozta a hangszerelést, sőt kezében pálcával még vezényelt is. A zene még lágyabb, még kellemesebb, még simább lett. A dzsessz átváltozott, megszületett a szving.
