Aki körülnéz a jelenlegi magyar vonósnégyes-palettán, nem érthet egyet azzal a vélekedéssel, hogy a vonósnégyes-kultúra egy letűnt világ hagyománya. Magyarországon a kamarazene, ezen belül a vonósnégyes kiemelkedően fontos szerepet játszott régen is, ma is. Mesterházi Gábor elemzése a Gramofon 2011-2012. téli számában.

Részlet a cikkből

A kezdetekről persze keveset tudunk. Éder Pálnak, az Éder-kvartett vezetőjének DLA-disszertációja az amerikai vonósnégyes-kultúra magyar és európai gyökereit vizsgálja. Dolgozatának egyik fejezete a magyar vonósnégyesek első száz évével foglalkozik. Ennek egyik lényeges megállapítása, hogy „a 19. század nemzetközileg is elismert hegedűseinek igen nagy része Magyarországról származott”. Böhm József (1795–1876), Joachim József (1831–1907), Auer Lipót (1845–1930), Flesch Károly (1873–1944) világsztárok voltak, életük jelentős részét külföldön töltötték. Közös bennük nemcsak az, hogy mindannyian alapítottak és sikerre vittek vonósnégyes-társulatokat, hanem az is, hogy tanítottak. Én legalábbis ide tenném a hangsúlyt. A későbbi magyarországi vonós kultúra ugyanis elképzelhetetlen lenne meghatározó tanárok nélkül.

A vonósnégyes-kultúra pedig egyre inkább teret nyert a polgári világban is. 1853-ban, Erkel Ferenc kezdeményezésére megalakult a Budapesti Filharmóniai Társaság – ez nagy lökést adott a hangverseny-kultúra terjedésének. Megjelentek a zenekarok, amelyek jeles kamarajátékosokat rejtettek vagy épp termeltek. Ridley Kohne Dávid és Szuk Lipót, Huber Károly, Krancsevics Dagomir, Bürger Zsigmond és Grünfeld Vilmos kvartettjei a korabeli kritikák tanúsága szerint magas színvonalon muzsikáltak. Közülük talán Huber Károlynak köszönhetjük a legtöbbet – az ő fia ugyanis Hubay Jenő (1858–1937), aki egyrészt több vonósnégyest hívott életre (egyet a csellisták által jól ismert Popper Dáviddal), másrészt egyike azoknak, akik megalapozták a szervezett hazai hegedűsképzést.

Mindez persze nem lett volna lehetséges, ha nincs Liszt Ferenc és nincs Zeneakadémia, ahol Hubay (Popperrel együtt) 1886-tól tanított, kezei alól nemzedékek kerültek ki. Popper és Hubay 1911-ben, a Zeneakadémián beindította a művészképző tanfolyamot. A „Hubay-iskola” nem csak Magyarországon vált fogalommá. Innen került ki Geyer Stefi, Szigeti József, Telmányi Emil, Székely Zoltán, Zathureczky Ede, hogy csak pár nevet említsünk. Az ő iskolájának „gyümölcse” a két háború közti idő legmeghatározóbb hazai vonósnégyese, a Bartók-, Kodály- és Weiner-opusokat bemutató Waldbauer–Kerpely-kvartett, de a Léner-, a Róth-, a Végh-vonósnégyesek indulásánál is ott volt.

A következő nagy tanáregyéniség Weiner Leó (1885–1960) volt. Maga ugyan nem hangszeres művészként, „csak” zeneszerzőként vált ismertté, kamarazene-tanítványai között későbbi nagy vonósnégyesek tagjait találjuk: Székely Zoltánt, Kuttner Mihályt, Varga Lászlót, Starker Jánost, Magyar Gábort, Koromzay Dénest. A Zeneakadémián kívül is tanított, így néhány nyáron át keményen dolgozott a Róth-kvartettel. Az ő tanáregyéniségének emlékét a ma is működő Bartók vonósnégyes tagjai őrzik.