A 2011. évben a Gramofon szerkesztősége és kiadója Vukán Györgynek ítélte a Magyar Jazz Díjat.  Az indoklás bárki számára nyilvánvaló lehet, aki ismeri a hetvenéves Vukán életrajzát. Ez számokba foglalva is lenyűgöző: ötvenhat lemezkiadvány, több mint százötven filmzene, három opera, százötven zsoltár, száznál is több jazz-kompozíció. Az általa alapított Creative Art Díj pedig példa nélkül álló kezdeményezés. Vukán Györggyel Bércesi Barbara beszélgetett.

Részlet az interjúból

Gramofon: Székely Júlia Bartók tanár úr című könyvéből kiderül: míg a fiatal másodéves zeneakadémista hölgy szeretné a saját személyiségének megfelelően előadni a műveket, addig Bartók szigorúan és következetesen afelé irányítja, hogy a leírt hangokat játssza a leírt instrukciók szerint, és különösen nagy hangsúlyt fektessen a mű pontos megformálására. Akkoriban – a könyvben leírtak szerint – Bartók volt a kakukktojás; tanártársai sokkal inkább támogatták, ha valaki „színes egyéniség” a pódiumon. Nem lehetséges, hogy a korszellem egyszerűen hullámzik, és egyszer majd szükségszerűen újra része lesz a zeneoktatásnak a kreativitás ösztönzése?

Vukán György: Részben lehet ezt korfüggőnek is tekinteni, mert a korszellem mindenre rányomja a bélyegét, de lényegileg mégsem az. Szerintem a zeneoktatás csődje, hogy mára ilyen fokon intézményesült. Lehetetlen előírni, hogy egy darabot csak egyféleképpen lehet játszani. Mire van akkor az előadó? Voltam egyszer egy koncerten, ahol a zongorista a műsora első részét úgy játszotta, ahogy tanítják; aztán a második részben magára talált, ekkor történt is valami, majd végül úgy fejezte be az előadást, hogy a kritikusoknak tessen. Nem hiszem el, hogy akár a laikus koncertlátogató nem érezte, hogy ezeken a pontokon törésvonalak keletkeztek! Egy évszázadban négy-öt zongoraművész születik, a többiek elmondhatják, hogy zongoráztak. A zeneszerzőkre ugyanez áll. Művésszé válni nem a diploma által lehet. Liszt két évig tanult zongorázni, Chopin egyáltalán nem. Ők akkor nem művészek?

G.: Azt állítod, hogy mivel a rögtönzés fejlesztése ma nem része a klasszikus zenei képzésnek, az előadóművészek pusztán reprodukálnak valamit, amit korábban mások megírtak. Hogy ez miért is baj, azon lehet lemérni, hogy ritkán születnek katartikus erejű koncertek. Nem lehetséges, hogy a legfőbb baj az általános szellemtelenség, ami az előadóművészi és a befogadói oldalt egyaránt jellemzi? Manapság gyakorlatilag semmivel nem lehet megbukni: a közönség mindent válogatás nélkül megtapsol – akár klasszikus zenei, akár más koncerten, mert senkinek nincs markáns véleménye.

V. Gy.: Abszolút így van, sőt még ennél is mélyebben látom a baj gyökerét. A közönséggel elhitették, hogy ő nem ért a zenéhez, sőt néhányan odáig merészkednek, hogy azt állítsák, számukra a közönség nem tényező. Ez nonszensz, és a közönség nevében kikérem magamnak! Ki mással akarhatnám közölni a mondandómat a zene nyelvén, ha nem a közönséggel? Sokan azzal mosakodnak a silány műveikért, hogy a közönség nem értette meg őket. Valójában még az sem lehetne baj, ha rossz a mű, mert a lényeg, hogy jól kell játszani. Ha a darab nem is olyan magas színvonalú, a jó előadó azt oly mértékben föl tudja emelni, át tudja magán szűrni, hogy végül hatásos, akár katartikus élményt nyújthat a hallgatóságnak, hogy a hideg futkosson a hátakon. Minden az emberekért van. Aki zenél, gyógyít, kenyeret süt, mind az emberekért és szeretettel kell tegye. Én megállás nélkül zenét írok, erre vagyok hivatott, és reménykedem benne, hogy van köztük, ami jó.

G.: Az ötödik zongoraversenyed elkészült?

V. Gy.: Igen. Közben írtam a nyáron egy Rekviemet is. Megijedtem, vajon mi lesz az eredménye az egyéves kontrollvizsgálatomnak. Kicsit el is szégyelltem magam önmagam előtt. Ilyen az élet. Szerencsére mindent rendben találtak a vizsgálaton. Bevallom, most egy olyan darabot írok, amelynek a címe: Return. A harmadik tételnél tartok.

A teljes interjú elolvasható a Gramofon 2011 téli számában, amely megvásárolható a www.gramofon.hu/terjesztes oldalon megjelölt helyeken.